Az első posztom egy sorozatról szól, amit nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Két hónap alatt gyorsan ledaráltam az első öt évadot. Kicsit elő is jött a mizantróp belőlem – főleg a munkahelyemen. A posztban nem szeretnék a sorozat tartalmáról vagy a történetről beszélni, mert erről rengeteg weboldal vagy más blog szól már. Sokkal inkább azokról az apróságokról írnék, amik megfogtak. A sorozat kissé morbid humoráról, kamerabeállításokról, szimbólumokról, a karakterekről. Ez inkább egy esszé jellegű leírás lesz. Természetesen készül egy személyesebb hangvételű is.

Nem is olyan régen még azt sem tudtam, mi fán terem a Dexter c. sorozat. Na jó, ez erős túlzás, mert olvasgattam róla itt-ott, de nem láttam egy részt sem. Aztán egy szép napon írnom kellett egy esszét egy órámra. Két vagy három törvényszéki krimi sorozatot kellett összehasonlítani öt szempont alapján. Több sorozatból is lehetett választani, én Dexter és Dr. Csont mellett tettem le a voksomat. Az elsődleges szempont a két főhős neve volt. Beszédes nevek? gondoltam, ez jó kiindulásnak. Ahogy elkezdtem nézni a két sorozatot, rájöttem, hogy a Dexter mérföldekkel jobb sorozat.

A dexter szó latin eredetű, jelentése a “jobb oldalon, jobb kéz felől”. A címertanban a pajzsot tartó személy pajzsának jobb oldalán található motívumra utal. (A motívum a szemben állónak viszont már a bal oldalon látszik.) A szó további jelentése “kedvező, előnyös, sikeres, szerencsés, ügyes.” Elég sokatmondó név, de valószínűleg a készítőknek még egy jó oka volt, hogy ezt a nevet válasszák. A dexter szó ellentéte a sinister, jelentése “bal kéz felől, a bal oldali”. Az angol nyelvben a “sinister” szó jelentése “baljós, gonosz”. Pontosan illik a főhősre is ez a kettősség és játékosság. Ha már a dexter szó jelentésénél tartunk, Dexter is jó sorozatgyilkoshoz méltón eltesz emlékbe valamit az áldozataitól. Civil foglalkozását tekintve vérnyomelemző a rendőrségnél Miami-ban. Természetesen a vér megszállotja és tudja, hogy bármilyen személyes tárgy elvétele az áldozattól súlyos hiba lenne, így a vérüket veszi el. Vagyis egy vágást ejt az áldozat arcán, felfogja a vérét két mikroszkóp üveglap közé és gondosan elhelyezi fadobozába a többi közé. Az áldozatok arcának jobb oldalát vágja meg. (Ez alól egy kivételre emlékszem, amikor egy párt ölt meg egyszerre az első évadban és a nő arcának bal oldalát vágta meg.) Egy szó mint, száz Dexter többnyire – nevéhez méltón – az áldozatok jobb orcáján tevékenykedik.

Nagyon különös humora van a sorozatnak, kezdve Dexter hajójának nevétől egészen a sorozat indító képkockákig. Az egyszerű reggeli rutin feladatokat sikerült kivételesen gusztustalanul kegyetlennek és brutálisnak ábrázolni. Az embernek minden pillanatban azon jár az esze, hogy Dexter hasonló rutinnal végez az áldozataival, mint ahogy kifacsar egy vérnarancsot a reggeli pirítós mellé. Ugyanakkor annyira abszurd ötlet, hogy ilyen precízen és kifinomultan ábrázolják ezeket az amúgy unalmasnak tűnő mozdulatokat, hogy az már vicces. Dexter az első évad első részében ad magáról egy nagyon frappáns, egyszerű leírást. Ő egy “rendszerető szörnyeteg”. Mivel a sorozat (kivéve az első évad első részét) mindig ezzel a témával indul, akarva akaratlanul az jut eszembe, hogy az alkotók ezzel is ezt az állítást akarják alátámasztani. Mindig ugyanaz a reggeli menü, ugyanaz a procedúra, semmi eltérés, semmi újítás. Ugyanakkor ha közelebbről nézzük az ártatlan reggeli készülődés képeit, ott bújkál bennük valami furcsa brutalitás, ami Dextert is nagy mértékben jellemzi. (Itt ismét előkerül a kettősség, vagyis nem minden az aminek elsőre tűnik).

Dexter az áldozataitól hajóján szabadul meg. Persze, azt már a Blöff c. film óta tudjuk, hogy hullát nem szabad egy darabban felemelni, így Dexter követve ezt a hasznos tanácsot, szintén feldarabolja az áldozatok holttestét, majd kihajózik kedvenc hullatemető öbléhez (ezen a helyszínen a második évadban változtat) és bedobálja a darabokat a vízbe. A hab a tortán a hajó neve, mintegy magán viseli tulajdonosának kedvenc tevékenységét: A Slice of Life (fordítás: egy szelet élet).

Emlékszem már az első rész alatt könnyesre röhögtem magam a kubai salsa, csacsacsa és egyéb latin dallamok hallatán. Valahogy nem ilyen zenét vártam a sorozathoz, de igazából be kell valljam, hogy passzol a sajátos hangulatához és újabb humorforrásként tudom felsorolni. A sorozat tele van morbidabbnál morbidabb elszólásokkal, utalásokkal és brutális gyilkosságokkal. Miért tennének be pont drámai hatást keltő számokat?

A legfontosabb humorforrás mégis maga Dexter. Illetve Dexter gondolatai és a szavak, mondatok amiket hangosan ki is mond. Természetesen ezek szöges ellentétben állnak egymással. (Nemúgy, mint technikus társa Masuka, aki kimondja, amit gondol legyen az bármennyire is oda nem illő.) Dexter gondolatai úgymond nem csak humorosak, hanem amolyan narráció féleségként is funkcionálnak. Rajtuk keresztül ismerjük meg Dexter igazi személyiségét. Dexter sokszor nem tudja, mit mondjon, hogyan viselkedjen bizonyos szituációkban, hiszen – mint tudjuk, neki nincsenek érzelmei – ezért aztán tanácstalanul próbálja kivágni magát a drámai helyzetekből olyan kérdésekkel mint: “Mit kellene éreznem?” vagy az apja által tanácsolt frázisokkal és megoldásokkal, mint például egy ölelés a húgának, ami egyébként meglehetősen sutának tűnik tőle.

Ami még nagyon megfogott ebben a sorozatban az a vörös szín használata, ill. a képi világ. A vörös szín már csak azért is fontos szerepet játszik a sorozatban, mert a vérnek központi szerepe van benne. Dexter vérnyom analizálással keresi a kenyerét és a kis laborja telis-tele van vérnyomokról készült fotókkal. A gyilkosságok helyszínén kifeszített vörös fonalakkal jelöli a vér fröccsenésének sugarát.

Vörös fényben világítják meg, ha kiválasztja aktuális áldozatát. Ez csupán néhány másodpercig tart, de olyan hatást kelt, mintha egy képregényt néznék. Az első évadban sokszor maguk a gyilkosságok is kaptak egy-egy színt. Érdekesen játszanak a megvilágítással az áldozatok kivégzésénél. Amikor az adott rész áldozatát felteszi az asztalra celofánba körültekerve, magát az asztalt egy lámpával világítják meg felülről. Ez kellően félelmetes hatást kelt mind az áldozatban, mind a nézőben, mert az áldozat egész teste, de leginkább az arca úszik a fényben, míg Dexter félhomályban van. A hangulatot fokozza az is, hogy többnyire kitapétázza átlátszó fóliával a helységet és ezek valamelyest visszaverik a fényt.

Az első évadban sokkal jobban elkülönültek a jelen történései Dexter visszaemlékezéseitől. Teljesen más színeket használtak, más beállításokat, mint a későbbi évadokban. (A harmadik évadtól egyébként már teljesen más felszerelést is használtak a filmezéshez.) Az első évadban rengeteg visszaemlékezés készült a gyerek- és kamaszkoráról – nyilván azzal a szándékkal -, hogy megismerjük őt. Feltűnően sok a közeli kép ezekben, szinte látni a színészek minden archibáját, pórusát. Sokszor a környezet nem is kivehető, elmosódott és a szereplők arca sincs teljesen filmezve. Teljes mértékben visszaadja, hogy milyen egy emlékfoszlány. Csak bizonyos részletekre emlékszik, de azokra nagyon is, talán túlzottan felnagyítva, míg minden más elenyészik. A másik jellemző kamera beállítás az áldozatok szemszögéből készül, ahogy fekszenek az asztalon és hirtelen magukhoz térve meglátják Dextert, amint a fejükhöz sétál majd fejjel lefelé bekúszik a képbe.

Bevallom, szerettem ezeket a megoldásokat és hiányoltam a későbbi évadokból. De tudom, hogy a történet előrehaladtával Dexter egyre ritkábban gyilkol, így egyre kevesebb mód nyílt az ilyen beállításokra. Mivel Dexter mindig is próbálta normális ember látszatát kelteni, ezért egyre kevesebb időt szán a gyilkolásra és egyre több időt a látszat fenntartására. Természetesen ezen erőfeszítéseinek is meg vannak a maga vicces (szinte már burleszk) jelenetei, sőt a legviccesebb pillanatok többnyire abból fakadnak, hogy hogyan egyensúlyozik a csendes kertvárosi családos látszatember és a szociopata sorozatgyilkos igazi énje között. Ugyanakkor a képi világ már korántsem olyan izgalmas, mint az első két évadban.