FilmEsszék

Nem kertelek, oldalakat lehetne írni erről a sorozatról és tényleg kissé megszállottnak tűnhetek, hogy ennyit foglalkozom vele. Mentségemre szóljon, hogy extra gyors sebességgel álltam neki a sorozatnak és nemrég fejeztem be az ötödik évadot. Az előző posztban már leírtam egy s mást és szándékosan fogtam vissza magam és törekedtem a tárgyilagosságra. Elvégre az oldal neve is erre enged következtetni, hogy itt kérem esszéket lehet olvasni. Én viszont nem vagyok professzor és bizony ha arra kerül a sor, hogy barátokkal, ismerősökkel vitatkozzak egy filmről, akkor azt más stílusban teszem.

Azt már jó ideje tudom, hogy humor nélkül nem élet az élet és ennek én a nagyon extrém változatait is kedvelem. Igen, vagyok olyan mazochista, hogy Woody Allen-t nézzek és/vagy olvassak. Ráadásul tetszik is! Szeretem az iróniát, hát még az öniróniát! A cinizmus és szarkazmus sem áll távol tőlem (Éljen Julian Barnes!), na persze nem a durván sértő – bár lássuk be – a picit csipkelődő még jót is tesz az ember egojának. A Dexterben találunk mindenből egy csöppet, de leginkább abszurd és morbid helyzeteket. Nyilvánvalóan bizonyos emberek most fanyalognak, hogy hogyan találom én ezt viccesnek? Én erre csak annyit mondanék, hogy minden ember tudja, mi szórakoztatja. Én sem nézem pl. a Mikroszkóp színpadot. Visszatérve Dexterre, nincs olyan jelenet az első évad részeiben, amiben ne kuncorogtam volna valamin. Azt meg biztosra veszem, hogy ha többször megnézném, még több ilyet találnék.

Egyszerűen baromi jól összerakták ezt a sorozatot és az első évad – megkockáztatom – zseniális. Az, ahogy apránként megismerjük Dextert, a múltját, a személyiségét, hogy miért lett olyan amilyen. Minden egyes mondat, gondolat vagy kamerabeállítás jelent valamit. Az első évad első részét – dacára a véres vagy inkább vérmentes gyilkosságnak – én végig röhögtem. (Ha azt mondja valaki, hogy ez már beteg, hát váljék egészségére! Ha azt vesszük Batman is szociopata sorozatgyilkos, mégis hősnek állítják be és milliók rajonganak érte! Na és??) Kezdve a zenétől, Dexter hajójának elnevezéséig. Vagy amikor először mesél arról, hogy a nevelőszülei fantasztikus munkát végeztek a nevelésével. A következő mondatból mindjárt kiderül, hogy ők sajnos már nem élnek, majd rögtön hozzá is teszi, hogy nem ő ölte meg őket – becsszó! Mégis a nyitó képkockák a legütősebbek. Már szinte művésziek.

Remek kis pszichológiai tanulmány kerekedne abból, ha az emberek elmondanák, hogy mire asszociálnak az egyes képek láttán. Nekem a malacperzselésen át a narancsbőrig (hiába no, nő vagyok!) rengeteg dolog eszembe jut.

Ezek mellett a készítők figyelmet szenteltek olyan apróságoknak is, mint a szereplők ruhái. Mindannyian tudjuk, hogy csóró rendőrnyomozókról és a nekik dolgozó laborosokról szól ez a sorozat. Tehát nem keresnek milliókat havonta, hogy a legújabb dizájner cuccokban libbenjenek be az őrsre. A legtöbb film és sorozat egyébként pont azzal vágja el magát nálam, hogy egyszerű, hétköznapi karaktereket Armani öltönybe és kiskosztümbe öltöztetik, hozzájuk vágnak egy Gucci napszemüveget és Prada táskát aztán hajrá! Roppant autentikus! Mintha mindenkit a Sex és New York Cosmopolitan világában dajkáltak volna! Ebben a sorozatban azonban észrevettem, hogy ugyanazt a pólót, inget, blúzt, nadrágot többször is felveszik. Sőt, sokszor ugyanazt az ing-nadrág kombót. Arról se feledkezzünk meg, hogy a történet Miamiban játszódik, tehát meleg van, de eszméletlenül. Itt nem kendőzgetik el, hogy az emberek bizony izzadnak. Minden szereplőn látszanak az izzadtságcseppek és ruháikon az izzadtság foltok. Lehet ez bármennyire is visszataszító első hallásra, számomra mégis emberibbé teszi a sorozatot.

Aztán itt vannak a párbeszédek és a karakterek. Akik angolul látták/nézik a sorozatot ismerik pl. Debra beszólásait.

Ilyen válogatott káromkodás nő száját nem gyakran hagyja el a sorozatok világában. Női szemmel nézve kívülről picit visszataszító is (el is döntöttem, hogy részemről visszafogom a káromkodást), de mellette vonzó is és jól áll neki. Vagy vegyük Masukát, a mások által “laborpatkánynak” titulált törvényszéki szakértőt, Dexter laboros kollégáját. Masuka az az ember, aki a legidiótább és legperverzebb viccekkel borzolja az egész őrs kedélyét és idegzetét – lehetőleg a legdrámaibb helyzetekben. Tehát minél undorítóbb gyilkosság helyszínére mennek ki, annál brutálisabbak Masuka szexuális témájú viccei. Aztán itt van persze Dexter, vagyis az őt alakító Michael C. Hall. Tökéletes erre a szerepre, mert a tekintete meglehetősen eszelős és pszichopata gyanús (na persze a megvilágítással is lehet fokozni a hatást), de ennek az embernek alapból ilyen arcberendezése van.

Láttam már több interjút vele és azok után, ahogy szimplán néz a beszélgető partnerére néha bevillant a gondolat, ‘Na most fogja leszúrni a riportert!’ De persze nem! Ennek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy nem kapnék frászt tőle éjjel egy kihalt utcán.

Amiért én szeretem..., Sorozat | Comments (0)

Az első posztom egy sorozatról szól, amit nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Két hónap alatt gyorsan ledaráltam az első öt évadot. Kicsit elő is jött a mizantróp belőlem – főleg a munkahelyemen. A posztban nem szeretnék a sorozat tartalmáról vagy a történetről beszélni, mert erről rengeteg weboldal vagy más blog szól már. Sokkal inkább azokról az apróságokról írnék, amik megfogtak. A sorozat kissé morbid humoráról, kamerabeállításokról, szimbólumokról, a karakterekről. Ez inkább egy esszé jellegű leírás lesz. Természetesen készül egy személyesebb hangvételű is.

Nem is olyan régen még azt sem tudtam, mi fán terem a Dexter c. sorozat. Na jó, ez erős túlzás, mert olvasgattam róla itt-ott, de nem láttam egy részt sem. Aztán egy szép napon írnom kellett egy esszét egy órámra. Két vagy három törvényszéki krimi sorozatot kellett összehasonlítani öt szempont alapján. Több sorozatból is lehetett választani, én Dexter és Dr. Csont mellett tettem le a voksomat. Az elsődleges szempont a két főhős neve volt. Beszédes nevek? gondoltam, ez jó kiindulásnak. Ahogy elkezdtem nézni a két sorozatot, rájöttem, hogy a Dexter mérföldekkel jobb sorozat.

A dexter szó latin eredetű, jelentése a “jobb oldalon, jobb kéz felől”. A címertanban a pajzsot tartó személy pajzsának jobb oldalán található motívumra utal. (A motívum a szemben állónak viszont már a bal oldalon látszik.) A szó további jelentése “kedvező, előnyös, sikeres, szerencsés, ügyes.” Elég sokatmondó név, de valószínűleg a készítőknek még egy jó oka volt, hogy ezt a nevet válasszák. A dexter szó ellentéte a sinister, jelentése “bal kéz felől, a bal oldali”. Az angol nyelvben a “sinister” szó jelentése “baljós, gonosz”. Pontosan illik a főhősre is ez a kettősség és játékosság. Ha már a dexter szó jelentésénél tartunk, Dexter is jó sorozatgyilkoshoz méltón eltesz emlékbe valamit az áldozataitól. Civil foglalkozását tekintve vérnyomelemző a rendőrségnél Miami-ban. Természetesen a vér megszállotja és tudja, hogy bármilyen személyes tárgy elvétele az áldozattól súlyos hiba lenne, így a vérüket veszi el. Vagyis egy vágást ejt az áldozat arcán, felfogja a vérét két mikroszkóp üveglap közé és gondosan elhelyezi fadobozába a többi közé. Az áldozatok arcának jobb oldalát vágja meg. (Ez alól egy kivételre emlékszem, amikor egy párt ölt meg egyszerre az első évadban és a nő arcának bal oldalát vágta meg.) Egy szó mint, száz Dexter többnyire – nevéhez méltón – az áldozatok jobb orcáján tevékenykedik.

Nagyon különös humora van a sorozatnak, kezdve Dexter hajójának nevétől egészen a sorozat indító képkockákig. Az egyszerű reggeli rutin feladatokat sikerült kivételesen gusztustalanul kegyetlennek és brutálisnak ábrázolni. Az embernek minden pillanatban azon jár az esze, hogy Dexter hasonló rutinnal végez az áldozataival, mint ahogy kifacsar egy vérnarancsot a reggeli pirítós mellé. Ugyanakkor annyira abszurd ötlet, hogy ilyen precízen és kifinomultan ábrázolják ezeket az amúgy unalmasnak tűnő mozdulatokat, hogy az már vicces. Dexter az első évad első részében ad magáról egy nagyon frappáns, egyszerű leírást. Ő egy “rendszerető szörnyeteg”. Mivel a sorozat (kivéve az első évad első részét) mindig ezzel a témával indul, akarva akaratlanul az jut eszembe, hogy az alkotók ezzel is ezt az állítást akarják alátámasztani. Mindig ugyanaz a reggeli menü, ugyanaz a procedúra, semmi eltérés, semmi újítás. Ugyanakkor ha közelebbről nézzük az ártatlan reggeli készülődés képeit, ott bújkál bennük valami furcsa brutalitás, ami Dextert is nagy mértékben jellemzi. (Itt ismét előkerül a kettősség, vagyis nem minden az aminek elsőre tűnik).

Dexter az áldozataitól hajóján szabadul meg. Persze, azt már a Blöff c. film óta tudjuk, hogy hullát nem szabad egy darabban felemelni, így Dexter követve ezt a hasznos tanácsot, szintén feldarabolja az áldozatok holttestét, majd kihajózik kedvenc hullatemető öbléhez (ezen a helyszínen a második évadban változtat) és bedobálja a darabokat a vízbe. A hab a tortán a hajó neve, mintegy magán viseli tulajdonosának kedvenc tevékenységét: A Slice of Life (fordítás: egy szelet élet).

Emlékszem már az első rész alatt könnyesre röhögtem magam a kubai salsa, csacsacsa és egyéb latin dallamok hallatán. Valahogy nem ilyen zenét vártam a sorozathoz, de igazából be kell valljam, hogy passzol a sajátos hangulatához és újabb humorforrásként tudom felsorolni. A sorozat tele van morbidabbnál morbidabb elszólásokkal, utalásokkal és brutális gyilkosságokkal. Miért tennének be pont drámai hatást keltő számokat?

A legfontosabb humorforrás mégis maga Dexter. Illetve Dexter gondolatai és a szavak, mondatok amiket hangosan ki is mond. Természetesen ezek szöges ellentétben állnak egymással. (Nemúgy, mint technikus társa Masuka, aki kimondja, amit gondol legyen az bármennyire is oda nem illő.) Dexter gondolatai úgymond nem csak humorosak, hanem amolyan narráció féleségként is funkcionálnak. Rajtuk keresztül ismerjük meg Dexter igazi személyiségét. Dexter sokszor nem tudja, mit mondjon, hogyan viselkedjen bizonyos szituációkban, hiszen – mint tudjuk, neki nincsenek érzelmei – ezért aztán tanácstalanul próbálja kivágni magát a drámai helyzetekből olyan kérdésekkel mint: “Mit kellene éreznem?” vagy az apja által tanácsolt frázisokkal és megoldásokkal, mint például egy ölelés a húgának, ami egyébként meglehetősen sutának tűnik tőle.

Ami még nagyon megfogott ebben a sorozatban az a vörös szín használata, ill. a képi világ. A vörös szín már csak azért is fontos szerepet játszik a sorozatban, mert a vérnek központi szerepe van benne. Dexter vérnyom analizálással keresi a kenyerét és a kis laborja telis-tele van vérnyomokról készült fotókkal. A gyilkosságok helyszínén kifeszített vörös fonalakkal jelöli a vér fröccsenésének sugarát.

Vörös fényben világítják meg, ha kiválasztja aktuális áldozatát. Ez csupán néhány másodpercig tart, de olyan hatást kelt, mintha egy képregényt néznék. Az első évadban sokszor maguk a gyilkosságok is kaptak egy-egy színt. Érdekesen játszanak a megvilágítással az áldozatok kivégzésénél. Amikor az adott rész áldozatát felteszi az asztalra celofánba körültekerve, magát az asztalt egy lámpával világítják meg felülről. Ez kellően félelmetes hatást kelt mind az áldozatban, mind a nézőben, mert az áldozat egész teste, de leginkább az arca úszik a fényben, míg Dexter félhomályban van. A hangulatot fokozza az is, hogy többnyire kitapétázza átlátszó fóliával a helységet és ezek valamelyest visszaverik a fényt.

Az első évadban sokkal jobban elkülönültek a jelen történései Dexter visszaemlékezéseitől. Teljesen más színeket használtak, más beállításokat, mint a későbbi évadokban. (A harmadik évadtól egyébként már teljesen más felszerelést is használtak a filmezéshez.) Az első évadban rengeteg visszaemlékezés készült a gyerek- és kamaszkoráról – nyilván azzal a szándékkal -, hogy megismerjük őt. Feltűnően sok a közeli kép ezekben, szinte látni a színészek minden archibáját, pórusát. Sokszor a környezet nem is kivehető, elmosódott és a szereplők arca sincs teljesen filmezve. Teljes mértékben visszaadja, hogy milyen egy emlékfoszlány. Csak bizonyos részletekre emlékszik, de azokra nagyon is, talán túlzottan felnagyítva, míg minden más elenyészik. A másik jellemző kamera beállítás az áldozatok szemszögéből készül, ahogy fekszenek az asztalon és hirtelen magukhoz térve meglátják Dextert, amint a fejükhöz sétál majd fejjel lefelé bekúszik a képbe.

Bevallom, szerettem ezeket a megoldásokat és hiányoltam a későbbi évadokból. De tudom, hogy a történet előrehaladtával Dexter egyre ritkábban gyilkol, így egyre kevesebb mód nyílt az ilyen beállításokra. Mivel Dexter mindig is próbálta normális ember látszatát kelteni, ezért egyre kevesebb időt szán a gyilkolásra és egyre több időt a látszat fenntartására. Természetesen ezen erőfeszítéseinek is meg vannak a maga vicces (szinte már burleszk) jelenetei, sőt a legviccesebb pillanatok többnyire abból fakadnak, hogy hogyan egyensúlyozik a csendes kertvárosi családos látszatember és a szociopata sorozatgyilkos igazi énje között. Ugyanakkor a képi világ már korántsem olyan izgalmas, mint az első két évadban.

Sorozat, Tárgyilagos | Comments (0)